A lélek otthona

Van egy hely e világban,

 Sohaország,

menedék télen,

tavasszal megújulás.

Ha térképen keresnéd,

nem találnád,

testeddel sem járhatnád be

ismerős táját.

De szaladhatsz, álmodhatsz benne,

mámorosan szédülhetsz,

 s elveszhetsz e helybe.

Ha fáj valamid, vagy, ha

bú lepi méla tested,

ott terem e hely, közvetlen melletted.

De néha fáradt éjjeleken,

vagy lomha pirkadatban,

őszi szélben,

tavaszi madárrajban,

zebrák piros lámpáinál,

utazások rázkódó kátyúinál,

tömegben és távolságban,

reggeli ébren-álmodásban,

várakozásban,

közömbös búcsúzásban,

elrejtőzik a világ távoli sarkában,

ott vár egy hétköznapi ruhában.

Erőd nincs mindig megkeresni,

áltatosan a világot felkutatni,

hinni, hogy a színfalak mögött

mosollyal vár, ki beléd költözött.

Olyankor tárd fel elméddel

fái komisz csiklandását,

tavának mélységes tisztaságát,

őrült, tébolyult kacagásokat,

egyszerre befejezett mondatokat,

érzéki érintéseket,

ösztönéjjeleket.

Tárd fel a játékot,

a kalandot,

a mámoros bor ízét a szádban,

 a kávék gőzölgő táncát,

palacsinták merész szaltóját,

ihletet a falon, egy festményben,

ideákat éjjeli ébrenlétben,

filmek vad lidérceit,

egy nép nyelvtörő szavait,

 szójátékokat,

véletlen találkozásokat,

zene vibrálást,

idő megállást,

világmegmentést,

és megannyi csínytevést,

gondos pillantást,

feltöltő ölelést,

tárj fel mindent,

mindent a világnak,

ily’ módon mindig rátalálhatsz.

…csak ne várj semmit, ne ragaszkodj!

...játssz vele az elmúlásban,

és élvezd a kalandot!