Mintha…

Reggeli halovány fénybe estem.

Egyedül vagyok.

Magányomban gyorsan telnek a percek,

Szöszmötölés jobbra-balra,

S mintha még tennék is valamit,

Mintha értelme lenne annak,

Hogy a pohár nem a mosdóban van,

Hanem, mint a gyémánt a vitrinben csillog,

Aztán csak ott van,

És áll a porban, és vár,

Mint a tehetetlen költő,

Kinek lelke évezredek óta

Anyagból anyagba száll,

S mind hiába,

Mert bár megértik szavát,

Tanulják, értelmezik, szavalják,

De nem ér el hozzájuk a szó,

Nem bont csírát bennük,

Mint a tavasszal ültetett mag,

Melyből termést virágzik a büszke akarat.

Aztán csak óbégatás van,

És hasztalan magyarázat,

Hogy más a világ,

Másként járunk,

Idegenek a kapcsolatok,

S felettünk átrendeződtek a csillagok.

És egyre csak harsogják,

Hogy boldogság és álmok,

És értelmét vesztik a homályos ábrándok,

Mert minden csak felszín,

A látszat a földön ver teret,

Balga tébolygás: ember a neved.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.