Hajnalban két órát vergődtem az ágyban.

Kurva félelem!

Egy idegen van a másik szobában.

Ez az én váram!

Cserebogár hullája lapul a táskámban.

Semmit sem értek.

Szemem sarkába zuhant az idő.

Csend

Egy dobozban ülök.

Órakattogás: tik-tak…

És csend áramlik át,

Fülemben halk, ijesztő

Gépi sípolás,

Mint amikor a mozgóképet eloltod a házban,

És körötted senki sincs a szobában,

Nincs szöszmötölés, papírcsörgés,

Sehol egy angyali hang,

Csak csend van,

És a mutatók sóhaja,

És a bennem áramló kérdések sora.

Mintha…

Reggeli halovány fénybe estem.

Egyedül vagyok.

Magányomban gyorsan telnek a percek,

Szöszmötölés jobbra-balra,

S mintha még tennék is valamit,

Mintha értelme lenne annak,

Hogy a pohár nem a mosdóban van,

Hanem, mint a gyémánt a vitrinben csillog,

Aztán csak ott van,

És áll a porban, és vár,

Mint a tehetetlen költő,

Kinek lelke évezredek óta

Anyagból anyagba száll,

S mind hiába,

Mert bár megértik szavát,

Tanulják, értelmezik, szavalják,

De nem ér el hozzájuk a szó,

Nem bont csírát bennük,

Mint a tavasszal ültetett mag,

Melyből termést virágzik a büszke akarat.

Aztán csak óbégatás van,

És hasztalan magyarázat,

Hogy más a világ,

Másként járunk,

Idegenek a kapcsolatok,

S felettünk átrendeződtek a csillagok.

És egyre csak harsogják,

Hogy boldogság és álmok,

És értelmét vesztik a homályos ábrándok,

Mert minden csak felszín,

A látszat a földön ver teret,

Balga tébolygás: ember a neved.

Ma is csend van. Újabb csend kint, bent.

Berakok valami zenét. Amikor kávét főzök reggelente, mindig valami kellemes zenét hallgatok. Kell, hogy legyen benne valami csoda, hogy elhiggyem, hogy ez a nap is tartogat számomra meglepetéseket.

Aztán amíg hűl a kávé, reggelit készítek.

Reggeli! Megint rántotta? Háromszor benézek a hűtőbe, kétszer a spaizba. Igen, megint rántottát eszek. Persze, ehetnék gyümölcsöt is, mert egészséges, meg ugye sok benne a vitamin. Majd eszek is. Valamikor délelőtt.

Színházba vágyom.

Mit adnak ma?

Egy fekete-fehér film a mozikban. Ez érdekes lehet. És nincs is messze.

Elmegyek a filmre, ki tudja, lehet, hogy mellém ül valaki és beszélgetünk majd a film után. Mondjuk a filmről, vagy az életről. Talán megtörténhet. Úgyis érdekel a film. Letölteni meg úgy sem tudnám később.

19:25 – sorba kell állnom.

Amikor sorra kerülök, izgulok. Kicsit remeg a hangom. Azt kérdezi a lány, hogy milyen filmre kérem a diákjegyet. Hirtelen elfelejtem. Persze, mert izgulok, de miért izgulok? Mert beszélgetek valakivel.

 - A némafilmre kérem a jegyet. – Eszembe jut. Megkönnyebbülünk. Én is, ő is.

Végig kell haladnom egy folyosón. A termek előtt fotelekben várakozó férfiak és nők. Inkább férfiak. Mind várnak valakire. Unatkoznak. Engem néznek, ahogy elhaladok mellettük. Kicsit jól esik, hogy észrevesznek, kicsit felháborít, hogy megbámulnak.

Tízes terem.

Befordulok. Közben remélem, hogy nincsenek sokan.

Kevesen vannak, túl kevesen. Leülök a helyemre. Mellettem szabadok az ülőhelyek, de az ölemben hagyom a kabátomat. Kis páncélként szolgál majd ebben az apró közösségben, ami 2 óra erejéig létezik csupán.

És lám szálingóznak be az emberek. Többnyire idősek. Gondolom nosztalgiázni jöttek. Hiszen ez egy némafilm.

Szorosan fölém ült egy öttagú társaság. Úgy hetven év körüliek.

Élvezem az előzeteseket a film előtt. Felemelőek, lenyűgözőek. Már-már elhitetik velem, hogy igenis meg akarom majd nézni ezeket a filmeket is.

-          Erzsi, jól láttok onnan? – Kérdi egy kedves öreg hang fölöttem.

-          Igen, igen. Miért, ti rosszul?

-          Nem, nem. Én csak, hogy ti. – Csend. Mosolygás. Emberek vagyunk.

Elkezdődik a film.

Mindenki lélegzetvisszafojtva várja az első poént. Mert hát csak onnantól számítunk egy masszának, amint együtt egy időben nevetünk, ugyan azon a dolgon. A nevetés összehangolja a lelkeket.

Élvezem, hogy nem egyedül filmezek.

Ez egy igazi némafilm!

Csak zene és cselekmény.

És tessék a második percben jön is az első poén. Sokan felnevetnek. Élvezik. Élvezik, hogy ez más, mint amit megszoktak.

Visszacsöppentünk a 20-as évekbe. A többségünknek nincs tévéje otthon. Nem létezik még az internet sem. Egyszerűen csak szórakozni vágyó polgárok vagyunk, akik péntek este mozizásra vágynak. És lám milyen nagyszerű találmány ez a némafilm, hogy egy vásznon emberek vannak és mozognak, és táncolnak, és mennyi érzést közvetítenek nekünk, felénk. Együtt nevetünk, sírunk velük. Lenyűgöző.

A negyvenedik percben horkolást hallani a felső sorból. A néni, aki Erzsi kényelme felől érdeklődött elaludt. Aludjon csak, este van már, meg amúgy is ebben a filmben nem is beszélnek. Különben meg Ferivel már ilyenkor régen húzzák a nyúlbőrt más napokon. De ez most egy ilyen péntek, amikor moziba mennek.

A film kicsúcsosodásánál tartunk, amikor a főszereplő a kanapén ül. Whiskyt kortyolgat és cigarettázik. Csődbe ment, és tanácstalan. És csak némán (mert hogyan máshogyan), ül.

Most veszem csak észre, hogy teljesen hasonlóak a szemeik. Ő is pont ugyanígy mered a semmibe, amikor elgondolkodik valamin, vagy amikor csak pusztán fáradt, és néz ki a fejéből. Pont ugyanígy néz. Szeretem ezt a nézését.

Nagyszerű! Most, hogy ezt észrevettem állandóan fókuszálni fogok a felfedezésemre, hogy a maradék egy órában majd önmagam védnöke és ellenzéke legyek.

Még szerencse, hogy leköt a film cselekménye. Magával ragad, így nem jut túl sok idő a bennem zajló harcokra.

Vége: a férfi feladta a büszkeségét, a nő türelmesen megvárta őt. Happy end. Hál’ Isten! Csalódtam volna, ha nem találnak egymásra.

Nem szeretem az olyan filmeket, amelyekben a szerelmesek elveszítik egymást, meghalnak, vagy gyávák.

Másodiknak hagyom el a termet. A kijárat egy hosszú folyosó. Egyedül kopogok benne a csizmámmal. Csend van. Még nincs vége a filmnek. Ez még mindig egy némafilm.

Nincs, kihez szóljak. És nem ült mellettem senki, akivel megbeszélhetném a filmet.

Haza megyek.

Peggy Lee-től szól közben a Black Coffee.

Mert ez most egy film.

És én is várok valakire.